2017. március 30., csütörtök

Nagy pillanatok - 4. rész David Wells perfekt meccse

"Félrészegen, bevérzett szemekkel, szörnyű szájszaggal és koponyaszaggató másnapossággal."

Önéletrajzi könyvében saját szavaival szemléltetve ilyen állapotban állt a dobódombon David Wells a '98-as szezonban május közepén. Nem éppen ideális kondíció egy baseballmeccs végigdobásához, gondolhatnánk. Nos, Wells másképp gondolta. A többi pedig, mint mondani szokták: történelem.


David 'Boomer' Wells 12. szezonja volt ez, megjárta már a Torontót, a Detroitot, a Cincinnatit és a Baltimore-t, mielőtt a Bronxba érkezett 1997-ben. Az 1998-as szezon kedves emlék minden Yankees drukker számára, nem csak rekordmennyiségű 114 győzelmet szereztünk az alapszakaszban, megtoldottuk még ezt 11-gyel a rájátszásban és egy bajnoki címmel.

Wells elég rázósan kezdte az évet, hiába állt 4 győzelemmel és 1 vereséggel, az ERA-ja 5.23 volt és legtöbbször a senkinek sem kegyelmező támadósor húzta ki őt a csávából. Jelenleg tárgyalt mérkőzésünk előtt két starttal Joe Torre edző három inning után leparancsolta Wellst a dombról, mert elhízva, magát totálisan eleresztve és formán kívül jelent meg. Ezután megemberelte magát - amihez szükség volt egy elbeszélgetésre Torreval és a dobóedző Mel Stottlemyre-rel -, és a Kansas City ellen 8 teljes játszmát dobott végig, 2 pontot és 5 találatot engedve mindössze, 9 strike outtal fűszerezve.

Az eddig sem volt titok, hogy Wells szeret kimaradozni éjszaka, a következő kezdése előtti este részt vett egy Satudray Night Live stáb partyn, aminek köszönhetően másnap egy óra alvással, még félig részegen, félig másnaposan érkezett meg a Yankee Stadionba. Még pikánsabbá tette a sztorit, hogy a stadion tele volt gyerekekkel a Beanie Baby promóciós nap miatt.


             1998. május 17. Alapszakasz - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. Minnesota Twins


A Twins nem túl acélos lineup-pal állt ki a meccsre, pihentették a csapat legjobb ütőjét, Todd Walkert, a fiatal David Ortiz (igen, AZ a David Ortiz) pedig sérülés miatt nem állt a csapat rendelkezésére. Ennek megfelelően Wells az első két inninget 22 dobásból megoldotta, a harmadikban pedig 3 strike outot osztott ki - ebben segítségére volt a picit magas strike zóna is. Az ötödik játékrészre már a nézők is ébredeztek, rájöttek, hogy addig nem volt minnesotai ütőjátékos bázison és az inning-záró strike outot álló ováció fogadta. Wellst ez annyira felspannolta, hogy a hatodikat két újabb K-val nyitotta, majd egy könnyű flyout-tal fejezte be.

Boomer domináns startja ellenére ekkor még bőven szoros volt a meccs. A Yankees két ponttal vezetett, köszönhetően Bernie Williamsnek, aki a másodikban duplával indított, majd egy passed ball és egy wild pitch következtében előbb hármasra rohant, majd be is ért (1-0). Bernie aztán a negyedikben vágott egy hazafutást is, biztos, ami biztos (2-0).


Wells kitartóan támadta a zónát, aminek köszönhetően a Minnesota ütői folyamatosan próbálták játékba hozni a labdát. Ennek következtében Boomer egy inningben sem lépte túl a 15 dobást (kivéve a fent említett 3. játszmát 3 K-val, amikor 19 dobást eresztett el).

A hetedik inningben kétszer is majdnem megszakadt a tökéletes széria, előbb Brent Gates ütött egy kemény labdát egyesre, de Tino Martinez lefülelte azt és lesprintelte őt a bázisig, majd a legendás (addigra már karrierje 3000. találatán túl járó) Paul Molitor tornászta a count-ot 3-1-re, de Wells parádésan fordította meg a helyzetet és tette K-ra az ütőt.

Mikor a csapattársak is felfogták, hogy mi történik éppen, mindenki látványosan kerülni kezdte Wellst a kispadon, nehogy balszerencsét hozzanak - bevett szokás, hogy ha perfekt meccs vagy no-hitter van folyamatban, azt nem hozzák szóba egyáltalán, nehogy eljinxeljék -, Jorge Posada konkrétan kerülte őt, Darryl Strawberry pedig egy szó nélkül felállt és elsétált mikor Wells leült volna mellé. Egyedül David Cone volt, aki oldotta a feszültséget, odament Wellshez és mondta neki, hogy ideje bevetni most már a knuckleball-t is.

A Yankees még két pontot pakolt be a hetedikben, Bernie Williams duplázott, Strawberry RBI triplát, Chad Curtis pedig RBI szinglit ütött (4-0), megnyugtató előnyhöz juttatva a dobónkat.

A nyolcadik játszmában került a legközelebb találathoz a Minnesota. Egy outnál Ron Coomer ütött egy nagyon erős labdát kettesre, Chuck Knoblauch elsőre nem is tudta tisztán lekezelni, lecsapta kesztyűvel a földre a játékszert, majd onnan felkapva dobta ki az ütőt egyesen.

A kilencedikben már Wellsen is érezhető volt a nyomás, amin a szurkolók folyamatos kiabálása és őrjöngése sem segített. Az első kiejtés egy magasra szálló labdából lett meg, aztán kezdőnk megszerezte 11. strike outját a meccsen. Következett a 27. ütő, Pat Meares. Az első dobás strike, a nézők tombolnak. A második, bár csapódik befelé, egyértelműen magas és széles, ám Meares beleüt, a labda pedig magasan, jobb szélre száll. Paul O'Neill könnyedén befutja és megcsinálja a meccs utolsó kiejtését. 27 ütő, 27 out, PERFEKT MECCS DAVID WELLSTŐL!



Ő már az elütés pillanatában tudta, hogy megvan. Örömtelin, ökölbe szorított kézzel várta az elkapást, majd fülig érő mosollyal várta az őt megrohamozó csapattársakat. Utána páran a vállukra vették őt, Wells pedig sapkáját boldogan lengette a kezében az ég felé. Ünneplése hasonlóan ikonikussá vált, mint Wade Boggs rendőrlóra ülése a '96-os bajnoki győzelem után.


A teljes mérkőzés megtekinthető itt:


___

Következik az ötödik nagy pillanatunk: TM98WSGS!

2017. március 29., szerda

A Yankees új arca? Avagy a Kapitány-éra után beköszönt-e a Kraken-éra?

Minden baseballcsapat életében eljön az a szomorú pont, mikor a csapat régi arcát kénytelenek lecserélni egy újra. Mondanom sem kell, roppant nehéz feladatról van szó, de egyben szükségszerű is. A Yankees abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az elmúlt majdnem húsz évben Derek Jeter tökéletesen helytállt ebben a szerepben, nemcsak a Yankees, de egyben a baseball arcává is vált az évek során. Kiváló játékosként öt bajnoki címre vezette a csapatot, emellett pedig példaértékűen viselkedett a pályán kívül is, jól kezelte a médiát, nem voltak botrányai, MLB-s karrierje első évében létrehozott egy gyerekeket segítő alapítványt, és a sort még folytathatnánk hosszan.

Ahogy azonban múltak az évek, tudtuk, hogy előbb-utóbb a Yanksnek találni kell majd valakit, aki Jeter utódja lesz. Arra viszont nem számítottunk szerintem, hogy a leghalványabb reménysugárra is majdnem öt évet kell várni.



Történetünk meglepő módon egy brutálisan erős Jeter-szezonnal kezdődött. Évek óta ment a találgatás, hogy a Kapitányunkat mikor éri el az elkerülhetetlen formaromlás, ami csúnyán mondva a korral jár. Lévén a 2010-es és 2011-es szezon gyengébbre sikerült neki, a károgó hangok felerősödtek, a kritikusok és a Yankees ellendrukkerei habzó szájjal várták, hogy vajon Derek összehoz-e három gyenge évet zsinórban.

Jeet viszont úgy hallgattatta el ezeket a hangokat, ahogyan csak ő tudja: 2012-ben 216 ütéssel (közte 15 home run) zárta a szezont, amivel vezette a ligát, ráadásul .316/.362/.429-es ütőstatokat hozott (ütési átlag/bázisra kerülési átlag/súlyozott ütési átlag), amire még a legvadabb álmainkban sem számítottunk mi rajongók sem.

Raul Ibanez hősködésének nagyban köszönhetően a Yankees lenyomta az Oriolest az ALDS-ben, majd a Detroit Tigers következett. Az ALCS első meccsén, 2012. október 13.-án csúnya véget ért Jeter szezonja - és vele együtt a Yankees reményei is szertefoszlottak, mint kiderült. Egy short-ra ütött rutin labdát kapott el épp Derek, amikor is az addig már megrepedt (szintén utólag derült ki, hogy a szezon egy részét repedt bokával játszotta, aminek fényében még durvább, hogy milyen számokat produkált) bokája nem bírta tovább és eltört. A mai napig emlékszem a jelenetsorra és az érzésre ami a látványhoz párosult. Joe Girardi edző segítségével tudta Jeter csak elhagyni a pályát, nem sokkal később pedig megtudtuk, hogy műteni kell a bokáját.

A következő szezon nyitányára nem sikerült felépülnie, majd májusban tetőzte a bajt, hogy rásérült (újra eltörte). Két teljes hónapra kiesett, de összesen is csak 17 meccset tudott vállalni az egész 2013-as szezonból, mivel később más lábsérülést is összeszedett. A tizenhét meccs alatt pedig nagyon gyengén szerepelt: még a .200-at sem érte el az ütőátlaga (.190).

Ez a 2013-as bajnoki év már betekintést nyújtott azokba az időkbe, amikor a csapatnak nincs egy konkrét arca. Egyébként sem volt egy szép szezon, de ez pláne rányomta bélyegét. Még úgy is, hogy egy játékosunk már javában bontogatta "örökösi" szárnyait, készülvén (és készítve minket) a csapat élének elfoglalására. Robinson Canó 27 hazafutást ütött, .314/.383/.516-os számokat produkált és saját nevelésű volt ráadásul, így mondhatni minden adott volt ahhoz, hogy átvegye a stafétát. Bár nem volt olyan természete, mint Jeternek, de az a könnyed mozdulat, ahogy az ütő lendült a kezében... az fenomenális volt. Ekkor még úgy tűnt, hogy ez a lazaság fogja majd váltani a Kapitányunk méltóságát különösebb bökkenők nélkül.

Ez a váltás azonban sosem történt meg, ugyanis Robbie-t a szezon után elengedtük Seattle-be. Továbbá az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Jeter február 12.-én bejelentette, hogy a 2014-es szezon után visszavonul. Ez a két mozzanat eléggé homályban hagyta a csapatot a "csapat arca" kérdéssel kapcsolatban. Valamint úgy tűnt, hogy csapaton belüli opció így már végképp nincs a vezéri szerepre.

Persze az sem segített, hogy Jeter egy nem túl erős szezonnal zárta a karrierjét, az összképet pedig még zordabbá tette a nehéztüzérségi segítség szinte totális hiánya. Hiába igazolt a Yanks nagy neveket a szabadügynök piacról, sem Ellsbury, sem McCann, sem Beltrán nem úgy tűntek, mint akik betölthetnék a leköszönő Kapitányunk után keletkező űrt.



Az a szomorú helyzet állt elő, hogy az "arckeresés" folyamatának mélypontjára jutott a Yankees a 2014-es szezon során, pedig Jeter ekkor még vissza sem vonult. A következő évben érdekes módon a csapatnak nem volt igazi kulcsjátékosa. Helyette tele volt átlagon felüli, vagy épp átlagon felül teljesítő játékosokkal, mint a másodvirágzását élő Alex Rodriguez vagy Mark Teixeira, valamint a kiváló cseredobó Dellin Betances és Andrew Miller. Épp ezért kicsit talán meglepődtünk, hogy a Yankees konkrét vezéregyéniség nélkül is bejutott a rájátszásba. Igaz, ehhez szükség volt egy újonnan behozott második wild card helyre is, de üsse kő.

Sajnos a lendület nem tartott ki a következő idényre. Tex és A-Rod képtelenek voltak megismételni a fantasztikus szezonjukat, utóbbival ráadásul nem is sikerült túl szépre a búcsú - még a szezon vége előtt kvázi visszavonult Alex. A csapat rettenetesen kezdte az évet és a nyár közepére már látszott, hogy túl sok keresnivalónk nem lesz ebben az idényben sem. Mindezek hatására a Yankees kb. 30 év óta először kénytelen volt kiárusítást tartani a játékosigazolási határidő vége előtt. Aroldis Chapman, Andrew Miller, Carlos Beltrán és Iván Nova is másik csapatnál találta magát, értük viszont seregnyi, jobbnál jobb fiatal tehetség érkezett New Yorkba. Mondanom sem kell, az esetek nagy hányadában ezt totális vereségnek könyveltem volna el.

Azonban a világégés utáni hamuból váratlanul és szinte a semmiből jelent meg az az arc, aki olyan pofátlanul jó számokat hozott a szezon utolsó harmadában, hogy neki köszönhetően kigyúlt a fény az alagút végén.



A Yankees augusztus harmadikán hozta fel a Farmról Gary Sánchezt, ő pedig el is lopta a show-t. Összesen 229-szer állhatott ütéshez a Kraken, ami alatt .299/.376/.657-es átlagokkal zúzott végig, miközben ütött 20 hazafutást. Azonnal közönség kedvenc lett, beceneve (Kraken) és az #IAmGary védjegy tornádóként söpört végig a Yankees-zel foglalkozó médián és világszerte a csapat drukkerein egyaránt.

2014 óta először a Yankeesnek végre volt egy tisztességes jelöltje a "csapat arca" posztra. Sánchez tavaly gyönyörűen töltötte be a Jeter után üresen maradt helyet. Természetesen a Kapitányt pótolni szinte lehetetlen feladat, valószínűsíthető, hogy sosem látunk még egy ilyen játékost, mint ő. Ugyanakkor Gary úgy tűnik, felnőtt a feladathoz: fantasztikusan játszik - ütésben és a plate mögött egyaránt kiválóan teljesít -, magával ragadó személyisége van és egyelőre úgy tűnik, a médiát is jól tudja kezelni. Mi csak remélni tudjuk, hogy valóban megvan a következő "főjenki", nagyon drukkolunk Sáncheznek, hogy ő is hosszú év(tized)ekig képviselje büszkén és sikeresen a Yankeest.



Hosszú és göröngyös út volt, mire talált a csapat egy új kiemelkedő egyéniséget, de öt év után lehet, hogy végre sikerült. A Yankees fényes jövő elé néz, köszönhetően a nagyszerű, fiatal magnak, akik iránt ugyanúgy lelkesedünk mi szurkolók, de az egészről azért beszélhetünk most egyáltalán, mert a mélyből felbukkant a Kraken. Hajrá Gary! Hajrá Yankees!