Jenkik Háza ... Egy blog a New York Yankees baseballcsapatának a mindennapjairól, történelméről, játékosairól. Illetve az ezek összességének rám tett hatásáról. - DS!
"With a heavy heart, I come to you because the Yankees have decided not to bring me back."
- Joe Girardi
A mai napon derült ki, hogy nem ajánlunk új szerződést Joe Girardinak, aki az elmúlt 10 szezonban a főedzői teendőket látta el a Yankees háza táján. Vegyes érzelmeim vannak a döntéssel kapcsolatban. Tény, hogy nem Joe volt a legsikeresebb edző a csapat történetében, és szidtam is őt eleget az elmúlt évek során (főleg a cseredobók ésszerűtlen variálása miatt), de ettől függetlenül nagyon jó edzőnek és embernek tartottam. Úgy tűnt, hogy jól megérti magát a játékosokkal - bár az utóbbi időben ennek ellenkezőjéről röppentek fel pletykák -, elég jól kezelte a New York-i médiát, mindig megpróbálta kihozni a maximumot a csapatból. Ráadásul imádtam a kirohanásait, amikor felgyülemlett benne egy-egy meccsen a frusztráció és kiment ordítozni a bírókkal, ezzel is feltüzelve a csapatot.
Ugyanakkor valahol érthető Brian Cashmanék döntése, hogy folytatják a vérfrissítést az edzői stábban. Hogy ki lesz az utód? Még nem tudni. De lássunk néhány statisztikai adatot Joe Girardi Yankees-béli edzői pályafutásáról, az elmúlt 10 szezonról.
Ez alatt a tíz év alatt a Yankees 910-710-es győzelem/vereség mutatót tudhatott magáénak, ami 56,2%-ot jelent. Girardi edzősködése alatt a csapat végig pozitív mutatóval zárta a szezont, sosem nyertünk 84-nél kevesebb meccset vele. Ez már csak azért is megsüvegelendő, mert gondoljunk bele, milyen kerettel állt ki a Yankees az utóbbi néhány évben (főleg ugye a már sokat emlegetett 2013-as "álomszezonban").
Joe G edzősködésének második évében a Yanks megnyerte a World Series-t és a 10 év alatt háromszor nyerte meg az American League Keleti csoportját és összesen hat alkalommal jutott rájátszásba.
A csapat történetében Girardi nyerte az ötödik legtöbb meccset, ami azért elég szép teljesítmény. Előtte Joe McCarthy (1460), Joe Torre (1173), Casey Stengel (1149) és Miller Huggins (1067) állnak. Joe 910 W-je minden tiszteletet megérdemel. Ráadásul az 56,2%-os győzelmi aránya is az ötödik helyre jó azon Yankees főedzők között, akik legalább 500 meccset menedzseltek a csapatnál.
A Yankees szerencsésnek mondhatja magát, mert az utóbbi 22 évben mindössze két edzőt "fogyasztott el", Joe Torre után Girardi is hosszan tett szolgálatot és csak remélni tudjuk, hogy a következő választás is hasonlóan jó lesz majd a vezetőség részéről.
Végezetül álljanak itt Brian Cashman szavai Girardiról:
"...he has been a tremendous Yankee on the field and away from it, as a player, coach and manager..."
Nyári szünet után hamarosan újra robog a blog tovább! Érkezik hamarosan egy élménybeszámoló, majd még egy - ez utóbbi a Jenkik Házának első vendégposztja lesz majd egyben -, lesz azon kívül a Bleacher Creaturs-ről egy hosszabb leírás, valamint folytatódik a Nagy Pillanatok sorozat is.
Ahogy azt láthattátok, a Yanks 18 inning alatt legyőzte a Chicago Cubsot 5-4-re, amivel kisöpörtük a regnáló bajnokot a Wrigley Field-ről.
Nem volt egyszerű meccs, lássunk róla néhány érdekes adatot!
***
- 6 óra 5 perces idejével ez volt a leghosszabb mérkőzés az AL-NL közti Interligás meccsek történetében, valamint természetesen az idei év eddigi leghosszabb meccsévé is ez vált.
- Javier Baez home runját Aaron Hicks teljesen elveszítette még a levegőben, bal külső védőnknek fogalma nem volt róla, hogy hol van a labda. Imádom, ahogy áll ott, mintha misét celebrálna.
- A hazafutás után Luis Severino tovább nullázta a hazaiakat, Dellin Betances 4-1-es vezetésnél lehozta simára a nyolcadikat, Aroldis Chapman azonban nem tudta megtartani az előnyt. Ez volt az első elrontott mentése 2016. augusztus 19 óta.
- A hosszabbítás zsinórban 10 strike outtal kezdődött. Mind a Yanks, mind a Cubs dobók alázósra vették a figurát, de az egész meccsen csak úgy repkedtek a K-k, rekordot is döntöttünk, de erről később még lesz szó.
- Az általában nem a nagy védelmi megoldásairól híres Kyle Schwarber csinált egy ilyen elkapást:
Ez a jelenet pedig simán elmehetne valamilyen zs-kategóriás horrorfilmbe is:
BASEBALL ZOMBIK!
***
- Lévén a hosszabbítás közepére már kifogytak cserejátékosokból, a Cubs a dobóit küldte ütéshez folyamatosan. Jake Arrietát még meg is lehetett érteni (kicsit), mert az elmúlt két szezonban vágott 1-1 hazafutást, de ő is csak egy strike outra volt jó ma.
A 16.-ban aztán jött John Lackey, de ő is csak egy strike outra volt jó ma.
A 18. alján (már Yanks vezetésnél) két kiesőnél - utolsó esélyként - Kyle Hendricks érkezett ütni, de ő is csak egy strike outra volt jó ma. A tagmondat-ismétlés nem a véletlen műve.
1913 óta most fordult elő mindössze tizenötödször, hogy egy csapatnál 3 dobó is beálljon csereütőként. Bravó.
- A meccsen többen is megjelentek BAD NEWS BEARS mezben, mert miért is ne. Aki nem ismerné fel: egy 1976-os gyerekbaseballos film, a Gáz van, jövünk szólt az említett csapatról, akik ilyen mezben játszottak. A főszerepben Walter Matthau.
- A teljes szettnyi baseball labdát elhasználták a meccs vége előtt, ezért vadonatúj labdákat kellett hozni és a helyszínen kicsomagolni őket használat előtt.
- A főbíró úr, Joe West saját rekordot döntött, ez volt a leghosszabb meccs, amit vezetett a kb. 140 éves karrierje során. Az eddigi rekord szintén itt a Wrigley Field-en volt még 1986-ban neki. Az egy Cubs - Astros 18 inninges derbi volt. Lehet, hogy csak ennyire szereti a Cubs stadionját? Vajon hányszor énekelte magában, hogy "az éjjel soha nem érhet véget"?
- Új rekordot állítottak be a csapatok az egy meccsen elért strike outok számában.
Összesen 48 K-t osztottak ki a dobók, ami új rekord. 1971 július 9.-ei volt az eddigi legtöbb, akkor az Angels és az Athletics ütők hadonásztak a semmire, összesen 43 K-t szerezve. Ezt sikerült most túlszárnyalni. Ráadásul mi most 18 inning alatt megoldottuk, '71-ben 20 játszma kellett nekik.
- A meccsen szereplő összes dobónak volt legalább egy strike outja.
- A Yankees 22 alkalommal esett áldozatul az ellenfél dobóinak, ezzel 1913 óta mindössze a 4. olyan csapat lettünk a liga történetében, akik 22 vagy több K mellett megnyerték a meccset.
- A 22 elszenvedett és 26 kiosztott K egyaránt csapatrekord.
- A Yanksben hét dobó is csinált legalább 2 strike outot, amire még az MLB történetében nem volt példa.
- A liga történetében másodszor fordult elő, hogy egy meccsen mind a két csapat legalább 20 strike outot ér el. Az első 2001 június 19.-én volt a Giants és a Padres között.
- A Yanksben a Romine-Headley-Gregorius-Castro kvartett virított egy nagyon komoly 0/30-at. Sohasem történt még ilyen, hogy egy csapatból négyen is legalább 0/7-tel zárjanak. Igazából nagyon csodálkozom azon, hogy sikerült megnyernünk ezt a meccset.
- És a végére a kedvencem: Starlin Castro hiába zárt 0/8-cal, 2 RBI-t is szerzett. A meccs első és utolsó pontját is ő ütötte be. Ilyen a baseball. Hajrá Yankees!
A váratlanul erős tavaszi edzőtábor után nem igazán tudtuk, mire számítsunk az alapszakasz kezdetekor. A tavalyi botrányos első hónap óva intett a túl nagy elvárásoktól, és a toldott-foldott rotáció, a sok "tapasztalatlan" fiatal, valamint Didi és a Kraken sérülése nyomán csak reménykedtünk, hogy az április nem lesz ugyanakkora blama, mint 2016-ban.
Idegenben nem túl acélosan indított a Yankees, de aztán hazatértek a srácok a Bronxba és minden a helyére került. Kilencből nyolc meccset behúztunk, sőt végül a hónap utolsó 6 párharcából 5-öt megnyertünk, amivel az egész ligát megleptük valószínűleg.
Április végével a Yanks 15-8-as mérleggel holtversenyben vezette az AL Keleti csoportját, a 10-2-es hazai győzelem/vereség mutató pedig páratlan volt a ligában. Az American League legtöbb pontját szereztük (128) és a legjobb pontkülönbség is a miénk volt (+43). De nem csak az ütők villantottak nagyot, hanem a dobóink is, a liga legjobb csapat ERA+ statisztikáját a Yanks dobók érték el (127).
Az első két széria után 2-4-gyel álltunk, ami nem mondható jónak, viszont a bronxi levegő megtette a hatását: a rotációnk megállíthatatlanul száguldani kezdett, az ütők pedig tűzforrón izzani, a bullpen pedig... nos, a bullpen végig királykodott addig is.
A kezdőink 3.76-os ERA-val hajítottak áprilisban, a bullpen pedig 2.53-mal; a Yankees ütők vezették az AL-t 37 hazafutással, ráadásul nem csak erő, hanem sebesség is reprezentált, a csapat bemutatott 18 lopást - 22 próbálkozásból.
Masahiro Tanaka nehezen indult be, de az utóbbi 3 startja már brutálisan jó volt, a Severino - Pineda páros pedig szimplán dominált. CC Sabathia jól kezdte a szezont, azóta kicsit döcög a szekér, Jordan Montgomery pedig egy nagyon kellemes meglepetés így az év elején.
A bullpenre a csapat legjobb egységeként tekintettünk előzetesen és nem okoztak csalódást a cseredobóink. Dellin Betances (1.13 ERA, 15,8 K/9) és Aroldis Chapman (0.96 ERA, 14,5 K/9) mellett a többiek is szinte kivétel nélkül megbízhatóan hozzák, amit kell. Külön kiemelendő Adam Warren, aki az első 26 ellene felálló ütőt kiejtette a szezon során, de az áprilisi 13.1 inning alatti 0.68-as ERA-ja is megsüvegelendő.
Az ütőink közül nem mindenki kezdte jól az idei évet. Gardner és Bird látványosan beragadtak a rajtnál (előbbi azóta kijött belőle, utóbbit pedig mint kiderül egy, még az edzőtáborban összeszedett sérülés hátráltatta), Sanchez 5 meccs után lesérült, Gregorius pedig az első 20 meccset kénytelen volt kihagyni. A többiek azonban maradéktalanul kárpótoltak minket teljesítményükkel.
Aaron Judge valami egészen durván robbant be idén a ligába a tavalyi botladozás után. A Hónap Újonca címet is (teljesen jogosan) bezsebelő óriásunk beállította a liga havi hazafutásrekordját újonc által (10), .303-as ütőátlaggal hozta le az áprilist, .411-es bázisra kerülési átlaggal tetézve ezt és .750-es súlyozott ütéssel. Akkora hazafutásokat vág Judge, hogy csak a fejünket fogjuk minden alkalommal. Hozzá lehet szokni a jóhoz gyorsan.
A sérülteket helyettesítő Austin Romine és Ronald Torreyes minden elképzelésünket felülmúlták, Chase Headley pedig a Yanks egyik legjobban ütő játékosa volt a kezdettől fogva. A hírhedt első havi rozsdás forma már csak egy rossz emlék.
Starlin Castro 32 találata a legtöbb volt New Yorkban, .352-es átlaggal szintén vezette a csapatot. Ellsbury ha nem is hasít ennyire, de megbízhatóan és konzisztensen jól üt, Matt Holliday pedig kulcspillanatokban hozott nagy ütéseket. Ha pedig hozzátesszük, hogy Aaron Hicks kezdi beváltani a hozzáfűzött reményeket, akkor tényleg nagyon kevés kivetnivaló marad a csapattal kapcsolatban.
Így egy hét elteltével azért láthatjuk, hogy sikerült a jó formát átvinni májusra is. Eddig a csapat már biztosan behúzta az első két szériáját ebben a hónapban is és négymeccses nyerőszériában vagyunk jelenleg. Didi nagyon jól tért vissza a sérüléséből, Kraken kezd bemelegedni, Hicks emberfelettit teljesít, Gardner újra hasít végre, a többiek pedig szintén nem ismernek veszett helyzetet. Ráadásul az ászunk is beindult, ami az ellenfeleknek nem jó hír.
Nagyon jó első hónapunk volt, egyszerűen jó nézni ezt a csapatot, kis idő óta végre újra. Csak így tovább! Hajrá YANKEES!
Hamarosan kezdődik a 2017-es szezon, a Yankees a Rays otthonában kezdi az évet és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mik legyenek az elvárásaim a csapattal kapcsolatban idén (eltekintve természetesen a kötelező bajnoki címtől, mint minden évben).
Egyrészt annyira könnyű egy ilyen tehetséges és fiatal keretben bízni, főleg egy ilyen erős tavasz után. Másrészt viszont nagyon sok mindennek össze kéne jönnie, hogy komoly eredményt érjen el a csapat. Azért egy rájátszáshelyben bízom mindenképp.
Tényleg nem tudom, mire számítsak, mert tavaly a játékosigazolási határidő előtt elcseréltük a legjobb játékosainkat, aztán a csapat jobban kezdett játszani, mint velük. Túl sok a fiatalokat és a rotációt övező kérdőjel is ahhoz, hogy okoskodjak. Csak remélni merem, hogy a kérdések pozitívan válaszolódnak meg.
A tavasz az egész csapatnak jól sikerült, és persze lehet mondani, hogy ezek csak edzőmeccsek voltak, azért mégis jó látni, hogy van a Yankeesben potenciál. És az egyszeri drukker, mint én hajlamos túlságosan is izgatottá válni és eltúlzott elvárásokat támasztani, főleg az olyan fiatal tehetségekkel kapcsolatban, mint Bird, Sanchez vagy Judge. Ha az ő jó formájukat sikerül átvinni az alapszakaszra is, akkor jó dolgok fognak történni itt.
Meg persze ha a kezdődobóink túlteljesítenek. Tanaka elég, ha hozza amit tud, mert ő idén is nagyon könnyen ott lehet a Cy Young versenyben, utána viszont teljes a homály. Pineda a csapat legnagyobb x-faktora, nem tudni, hogy általánosítani tudja-e a többször látott briliáns formáját, vagy pedig megint szenvedni fog az inningek utolsó kiejtésénél. Sabathia vajon fogja-e bírni az igásló szerepet továbbra is? Severino ott lesz-e fejben? A többiek - Mitchell, Montgomery, Cessa, Green, akárki más - mennyire fognak tudni ismét pozitív meglepetésként szolgálni?
A bullpennel nem hinném, hogy túl nagy problémák lennének.
A veteránok, mint Headley, Ellsbury, Gardner hozzá tudják vajon tenni a magukét? Tőlük is extra teljesítmény kell majd, ha azt akarjuk, hogy legyen keresnivalónk.
Na meg persze az örök rizikó: a sérülések. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a komolyabb sérülések elkerülték a csapatot az edzőtábor során. Egyedül Didi Gregorius sérült le a WBC alatt, rajta kívül a kezdőinkkel nem volt gond. És az ő baja sem tűnik vészesnek.
Az mindenesetre látszott az edzőmeccsek során - eltekintve a győzelem/vereség mutatótól -, hogy ez a csapat képes a győzelemre és akarja is azt. Ha ez a hozzáállás megmarad a szezonra és a szembejövő buktatókat, akadályokat is sikerrel veszi a csapat, akkor elégedettek leszünk a szezon végén.
Egy és negyed óra múlva kezdődik a baseball szezon az első Yankees meccsel.
"Félrészegen, bevérzett szemekkel, szörnyű szájszaggal és koponyaszaggató másnapossággal."
Önéletrajzi könyvében saját szavaival szemléltetve ilyen állapotban állt a dobódombon David Wells a '98-as szezonban május közepén. Nem éppen ideális kondíció egy baseballmeccs végigdobásához, gondolhatnánk. Nos, Wells másképp gondolta. A többi pedig, mint mondani szokták: történelem.
David 'Boomer' Wells 12. szezonja volt ez, megjárta már a Torontót, a Detroitot, a Cincinnatit és a Baltimore-t, mielőtt a Bronxba érkezett 1997-ben. Az 1998-as szezon kedves emlék minden Yankees drukker számára, nem csak rekordmennyiségű 114 győzelmet szereztünk az alapszakaszban, megtoldottuk még ezt 11-gyel a rájátszásban és egy bajnoki címmel.
Wells elég rázósan kezdte az évet, hiába állt 4 győzelemmel és 1 vereséggel, az ERA-ja 5.23 volt és legtöbbször a senkinek sem kegyelmező támadósor húzta ki őt a csávából. Jelenleg tárgyalt mérkőzésünk előtt két starttal Joe Torre edző három inning után leparancsolta Wellst a dombról, mert elhízva, magát totálisan eleresztve és formán kívül jelent meg. Ezután megemberelte magát - amihez szükség volt egy elbeszélgetésre Torreval és a dobóedző Mel Stottlemyre-rel -, és a Kansas City ellen 8 teljes játszmát dobott végig, 2 pontot és 5 találatot engedve mindössze, 9 strike outtal fűszerezve.
Az eddig sem volt titok, hogy Wells szeret kimaradozni éjszaka, a következő kezdése előtti este részt vett egy Satudray Night Live stáb partyn, aminek köszönhetően másnap egy óra alvással, még félig részegen, félig másnaposan érkezett meg a Yankee Stadionba. Még pikánsabbá tette a sztorit, hogy a stadion tele volt gyerekekkel a Beanie Baby promóciós nap miatt.
1998. május 17. Alapszakasz - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. Minnesota Twins
A Twins nem túl acélos lineup-pal állt ki a meccsre, pihentették a csapat legjobb ütőjét, Todd Walkert, a fiatal David Ortiz (igen, AZ a David Ortiz) pedig sérülés miatt nem állt a csapat rendelkezésére. Ennek megfelelően Wells az első két inninget 22 dobásból megoldotta, a harmadikban pedig 3 strike outot osztott ki - ebben segítségére volt a picit magas strike zóna is. Az ötödik játékrészre már a nézők is ébredeztek, rájöttek, hogy addig nem volt minnesotai ütőjátékos bázison és az inning-záró strike outot álló ováció fogadta. Wellst ez annyira felspannolta, hogy a hatodikat két újabb K-val nyitotta, majd egy könnyű flyout-tal fejezte be.
Boomer domináns startja ellenére ekkor még bőven szoros volt a meccs. A Yankees két ponttal vezetett, köszönhetően Bernie Williamsnek, aki a másodikban duplával indított, majd egy passed ball és egy wild pitch következtében előbb hármasra rohant, majd be is ért (1-0). Bernie aztán a negyedikben vágott egy hazafutást is, biztos, ami biztos (2-0).
Wells kitartóan támadta a zónát, aminek köszönhetően a Minnesota ütői folyamatosan próbálták játékba hozni a labdát. Ennek következtében Boomer egy inningben sem lépte túl a 15 dobást (kivéve a fent említett 3. játszmát 3 K-val, amikor 19 dobást eresztett el).
A hetedik inningben kétszer is majdnem megszakadt a tökéletes széria, előbb Brent Gates ütött egy kemény labdát egyesre, de Tino Martinez lefülelte azt és lesprintelte őt a bázisig, majd a legendás (addigra már karrierje 3000. találatán túl járó) Paul Molitor tornászta a count-ot 3-1-re, de Wells parádésan fordította meg a helyzetet és tette K-ra az ütőt.
Mikor a csapattársak is felfogták, hogy mi történik éppen, mindenki látványosan kerülni kezdte Wellst a kispadon, nehogy balszerencsét hozzanak - bevett szokás, hogy ha perfekt meccs vagy no-hitter van folyamatban, azt nem hozzák szóba egyáltalán, nehogy eljinxeljék -, Jorge Posada konkrétan kerülte őt, Darryl Strawberry pedig egy szó nélkül felállt és elsétált mikor Wells leült volna mellé. Egyedül David Cone volt, aki oldotta a feszültséget, odament Wellshez és mondta neki, hogy ideje bevetni most már a knuckleball-t is.
A Yankees még két pontot pakolt be a hetedikben, Bernie Williams duplázott, Strawberry RBI triplát, Chad Curtis pedig RBI szinglit ütött (4-0), megnyugtató előnyhöz juttatva a dobónkat.
A nyolcadik játszmában került a legközelebb találathoz a Minnesota. Egy outnál Ron Coomer ütött egy nagyon erős labdát kettesre, Chuck Knoblauch elsőre nem is tudta tisztán lekezelni, lecsapta kesztyűvel a földre a játékszert, majd onnan felkapva dobta ki az ütőt egyesen.
A kilencedikben már Wellsen is érezhető volt a nyomás, amin a szurkolók folyamatos kiabálása és őrjöngése sem segített. Az első kiejtés egy magasra szálló labdából lett meg, aztán kezdőnk megszerezte 11. strike outját a meccsen. Következett a 27. ütő, Pat Meares. Az első dobás strike, a nézők tombolnak. A második, bár csapódik befelé, egyértelműen magas és széles, ám Meares beleüt, a labda pedig magasan, jobb szélre száll. Paul O'Neill könnyedén befutja és megcsinálja a meccs utolsó kiejtését. 27 ütő, 27 out, PERFEKT MECCS DAVID WELLSTŐL!
Ő már az elütés pillanatában tudta, hogy megvan. Örömtelin, ökölbe szorított kézzel várta az elkapást, majd fülig érő mosollyal várta az őt megrohamozó csapattársakat. Utána páran a vállukra vették őt, Wells pedig sapkáját boldogan lengette a kezében az ég felé. Ünneplése hasonlóan ikonikussá vált, mint Wade Boggs rendőrlóra ülése a '96-os bajnoki győzelem után.
Minden baseballcsapat életében eljön az a szomorú pont, mikor a csapat régi arcát kénytelenek lecserélni egy újra. Mondanom sem kell, roppant nehéz feladatról van szó, de egyben szükségszerű is. A Yankees abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az elmúlt majdnem húsz évben Derek Jeter tökéletesen helytállt ebben a szerepben, nemcsak a Yankees, de egyben a baseball arcává is vált az évek során. Kiváló játékosként öt bajnoki címre vezette a csapatot, emellett pedig példaértékűen viselkedett a pályán kívül is, jól kezelte a médiát, nem voltak botrányai, MLB-s karrierje első évében létrehozott egy gyerekeket segítő alapítványt, és a sort még folytathatnánk hosszan.
Történetünk meglepő módon egy brutálisan erős Jeter-szezonnal kezdődött. Évek óta ment a találgatás, hogy a Kapitányunkat mikor éri el az elkerülhetetlen formaromlás, ami csúnyán mondva a korral jár. Lévén a 2010-es és 2011-es szezon gyengébbre sikerült neki, a károgó hangok felerősödtek, a kritikusok és a Yankees ellendrukkerei habzó szájjal várták, hogy vajon Derek összehoz-e három gyenge évet zsinórban.
Jeet viszont úgy hallgattatta el ezeket a hangokat, ahogyan csak ő tudja: 2012-ben 216 ütéssel (közte 15 home run) zárta a szezont, amivel vezette a ligát, ráadásul .316/.362/.429-es ütőstatokat hozott (ütési átlag/bázisra kerülési átlag/súlyozott ütési átlag), amire még a legvadabb álmainkban sem számítottunk mi rajongók sem.
Raul Ibanez hősködésének nagyban köszönhetően a Yankees lenyomta az Oriolest az ALDS-ben, majd a Detroit Tigers következett. Az ALCS első meccsén, 2012. október 13.-án csúnya véget ért Jeter szezonja - és vele együtt a Yankees reményei is szertefoszlottak, mint kiderült. Egy short-ra ütött rutin labdát kapott el épp Derek, amikor is az addig már megrepedt (szintén utólag derült ki, hogy a szezon egy részét repedt bokával játszotta, aminek fényében még durvább, hogy milyen számokat produkált) bokája nem bírta tovább és eltört. A mai napig emlékszem a jelenetsorra és az érzésre ami a látványhoz párosult. Joe Girardi edző segítségével tudta Jeter csak elhagyni a pályát, nem sokkal később pedig megtudtuk, hogy műteni kell a bokáját.
A következő szezon nyitányára nem sikerült felépülnie, majd májusban tetőzte a bajt, hogy rásérült (újra eltörte). Két teljes hónapra kiesett, de összesen is csak 17 meccset tudott vállalni az egész 2013-as szezonból, mivel később más lábsérülést is összeszedett. A tizenhét meccs alatt pedig nagyon gyengén szerepelt: még a .200-at sem érte el az ütőátlaga (.190).
Ez a 2013-as bajnoki év már betekintést nyújtott azokba az időkbe, amikor a csapatnak nincs egy konkrét arca. Egyébként sem volt egy szép szezon, de ez pláne rányomta bélyegét. Még úgy is, hogy egy játékosunk már javában bontogatta "örökösi" szárnyait, készülvén (és készítve minket) a csapat élének elfoglalására. Robinson Canó 27 hazafutást ütött, .314/.383/.516-os számokat produkált és saját nevelésű volt ráadásul, így mondhatni minden adott volt ahhoz, hogy átvegye a stafétát. Bár nem volt olyan természete, mint Jeternek, de az a könnyed mozdulat, ahogy az ütő lendült a kezében... az fenomenális volt. Ekkor még úgy tűnt, hogy ez a lazaság fogja majd váltani a Kapitányunk méltóságát különösebb bökkenők nélkül.
Ez a váltás azonban sosem történt meg, ugyanis Robbie-t a szezon után elengedtük Seattle-be. Továbbá az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Jeter február 12.-én bejelentette, hogy a 2014-es szezon után visszavonul. Ez a két mozzanat eléggé homályban hagyta a csapatot a "csapat arca" kérdéssel kapcsolatban. Valamint úgy tűnt, hogy csapaton belüli opció így már végképp nincs a vezéri szerepre.
Persze az sem segített, hogy Jeter egy nem túl erős szezonnal zárta a karrierjét, az összképet pedig még zordabbá tette a nehéztüzérségi segítség szinte totális hiánya. Hiába igazolt a Yanks nagy neveket a szabadügynök piacról, sem Ellsbury, sem McCann, sem Beltrán nem úgy tűntek, mint akik betölthetnék a leköszönő Kapitányunk után keletkező űrt.
Az a szomorú helyzet állt elő, hogy az "arckeresés" folyamatának mélypontjára jutott a Yankees a 2014-es szezon során, pedig Jeter ekkor még vissza sem vonult. A következő évben érdekes módon a csapatnak nem volt igazi kulcsjátékosa. Helyette tele volt átlagon felüli, vagy épp átlagon felül teljesítő játékosokkal, mint a másodvirágzását élő Alex Rodriguez vagy Mark Teixeira, valamint a kiváló cseredobó Dellin Betances és Andrew Miller. Épp ezért kicsit talán meglepődtünk, hogy a Yankees konkrét vezéregyéniség nélkül is bejutott a rájátszásba. Igaz, ehhez szükség volt egy újonnan behozott második wild card helyre is, de üsse kő.
Sajnos a lendület nem tartott ki a következő idényre. Tex és A-Rod képtelenek voltak megismételni a fantasztikus szezonjukat, utóbbival ráadásul nem is sikerült túl szépre a búcsú - még a szezon vége előtt kvázi visszavonult Alex. A csapat rettenetesen kezdte az évet és a nyár közepére már látszott, hogy túl sok keresnivalónk nem lesz ebben az idényben sem. Mindezek hatására a Yankees kb. 30 év óta először kénytelen volt kiárusítást tartani a játékosigazolási határidő vége előtt. Aroldis Chapman, Andrew Miller, Carlos Beltrán és Iván Nova is másik csapatnál találta magát, értük viszont seregnyi, jobbnál jobb fiatal tehetség érkezett New Yorkba. Mondanom sem kell, az esetek nagy hányadában ezt totális vereségnek könyveltem volna el.
Azonban a világégés utáni hamuból váratlanul és szinte a semmiből jelent meg az az arc, aki olyan pofátlanul jó számokat hozott a szezon utolsó harmadában, hogy neki köszönhetően kigyúlt a fény az alagút végén.
A Yankees augusztus harmadikán hozta fel a Farmról Gary Sánchezt, ő pedig el is lopta a show-t. Összesen 229-szer állhatott ütéshez a Kraken, ami alatt .299/.376/.657-es átlagokkal zúzott végig, miközben ütött 20 hazafutást. Azonnal közönség kedvenc lett, beceneve (Kraken) és az #IAmGary védjegy tornádóként söpört végig a Yankees-zel foglalkozó médián és világszerte a csapat drukkerein egyaránt.
2014 óta először a Yankeesnek végre volt egy tisztességes jelöltje a "csapat arca" posztra. Sánchez tavaly gyönyörűen töltötte be a Jeter után üresen maradt helyet. Természetesen a Kapitányt pótolni szinte lehetetlen feladat, valószínűsíthető, hogy sosem látunk még egy ilyen játékost, mint ő. Ugyanakkor Gary úgy tűnik, felnőtt a feladathoz: fantasztikusan játszik - ütésben és a plate mögött egyaránt kiválóan teljesít -, magával ragadó személyisége van és egyelőre úgy tűnik, a médiát is jól tudja kezelni. Mi csak remélni tudjuk, hogy valóban megvan a következő "főjenki", nagyon drukkolunk Sáncheznek, hogy ő is hosszú év(tized)ekig képviselje büszkén és sikeresen a Yankeest.
Hosszú és göröngyös út volt, mire talált a csapat egy új kiemelkedő egyéniséget, de öt év után lehet, hogy végre sikerült. A Yankees fényes jövő elé néz, köszönhetően a nagyszerű, fiatal magnak, akik iránt ugyanúgy lelkesedünk mi szurkolók, de az egészről azért beszélhetünk most egyáltalán, mert a mélyből felbukkant a Kraken. Hajrá Gary! Hajrá Yankees!
1995 óta követem a Yankeest, az egyik első játékos, akire felfigyeltem Bernie Williams volt. Ruth, Mattingly, majd Jeter és Andy Fox mellett Bernie volt az, akinek a játéka valamiért megfogott, egy-két éven belül pedig ő lett az abszolút kedvencem.
Ez a poszt most róla szól, néhány érdekes adattal és ténnyel teljesen random módon.
1. Karrierje első találatát 1991. július 7.-én szerezte a Baltimore O's akkori záródobójáról, Gregg Olsonról.
2. Egy héttel később a California Angels ellen ütötte első hazafutását - Chuck Finleyről.
3. 1998-ban Bernie lett az Amerikai Liga legjobb átlaggal ütő játékosa .339-es ütőátlaggal.
4. 2015. május 24.-én a Yankees visszavonultatta Bernie #51-es mezszámát. Ez a legmagasabb szám, amit a csapat visszvonultatott.
5. Williams és Jorge Posada csapattársként, ugyanazon meccsen ütöttek 1-1 hazafutást bal- és jobb oldalról is ütve 2000. április 23.-án. Az MLB történetében ez volt az első ilyen alkalom.
6. Bernie a Yankees történetének harmadik legtöbb dupláját ütötte: szám szerint 449-et.
7. Ő szerezte a liga történetének legtöbb RBI-ját a rájátszás során, 80-at.
8. 1998 kiemelkedő év volt a Yankees és Williams számára is. A csapat 114 győzelemmel zárta az alapszakaszt, majd megnyerte a bajnokságot is, Bernie pedig a legjobb ütőátlaggal végzett az egész ligában (lásd: 3-as pont), megnyerte posztján a Gold Glove díjat, valamint bajnok is lett. Ő az első játékos a ligában, akinek ez a három dolog egyszerre sikerült.
9. 2009-ben jelölték a Latin Grammy díjra.
10. Már több mint két éve letette az ütőt, mikor is hazája, Puerto Rico válogatottja hívására elvállalta a válogatottságot a World Baseball Classic-on 2009-ben.
11. Az utolsó meccsét a nagyok között 2006. október 1-jén játszotta, hivatalos visszavonulására azonban csak 2015. április 22.-én került sor. A kettő közt 3125 nap telt el.
12. 7869 ütéshez állása a negyedik legtöbb a Yankees történetében.
13. John Sterling, a Yankees rádiós kommentátora híres arról, hogy (szinte) minden játékosnak kitalál valamilyen jellegzetes "home run call"-t. Amikor Williams vágta ki a labdát, Sterling mindig a "Bern, baby, Bern!" felkiáltással ünnepelt.
14. A Bernie természetesen becenév. Eredeti keresztneve Bernabe.
15. A Yanks történetében ő ütötte a legtöbb hazafutást a rájátszásban, 22-t.
16. Karrierje során 1257 RBI-t szerzett, ez a Yankees örökrangsorában a 7. helyre jó.
17. Szerepelt a Seinfeld című sorozat egyik 1996-os részében, Derek Jeterrel az oldalán.
18. A Yankees épp a tizenhetedik születésnapján igazolta le őt, 1985. szeptember 13.-án.
19. Atlétikában volt eleinte sikeres: 1984-ben négy aranyérmet is bezsebelt a Közép-Amerikai és Karibi Atlétikai Bajnokságon.
20. 2336 találata az ötödik legtöbb, amit Jenki játékos valaha is elért.
21. A Yankeesben mindössze tizenhárman hordták az 51-es mezszámot, Bernie viselte a legtovább és mivel visszavonultatta a csapat, ezért utoljára is.
22. Bernie előtt Chuck Cary-é volt ez a mezszám.
23. Derek Jeter utolsó meccsén a bostoni Fenway Parkban Bernie játszotta a "Take me out to the ballgame" című dalt 2014. szeptember 28.-án.
24. Mindössze nyolc Williams vezetéknevű játékos öltötte magára a hajszálcsíkos mezt, a másik hét összesen 22 szezonban vett részt Jenkiként, Bernie egyedül 16-ban.
25. Séták számában is az ötödik helyen áll a Yankees ranglétráján (1069-cel).
26. Ő tartja az egy szezonon belüli legtöbb találat csapatrekordját a mindkét oldalról ütni tudó játékosok között, 204-gyel.
27. Carlos Beltrán gyerekkori kedvenc játékosa Bernie Williams volt.
28. 16 szezonjából 9-szer ért el legalább 150 találatot.
29. 1995-2002 között nyolc szezonon keresztül zsinórban .300 fölött volt az ütőátlaga.
30. Szinte ugyanezen időintervallumban (1996-2002) hét év alatt ötször ért el legalább 100 RBI-t.
31. Nem ő volt az MLB történetének egyetlen Bernie Williams-e. A '70-es években a SF Giants és SD Padres csapatában játszott Bernard "Bernie" Williams, majd utána Japánba igazolt és a Hankyu Bravesben fejezte be karrierjét.
32. A mi Bernie-nk lejátszott meccsek számában 6. a Yankees ranglistáján 2076-tal.
33. Háromszor volt a csapat legpontosabb ütője: 1997, 1998 és 2002-ben.
34. Karrierje első meccsén 2 RBI-t is szerzett.
35. Az utolsón pedig csereütőként állt be, itt egy duplát ütött és 1/1-gyel zárt.
36. Egész karrierje során az 51-es számot viselte, semmi mást.
37. 11 grand slam-mel az ötödik helyen áll a csapatrangsorban.
38. Családja egy évig a Bronxban élt, mielőtt Puerto Ricoba költözött volna.
39. 1995-ben 173 találattal vezette a csapatot.
40. Baseballkarrierje után gitározással folytatta, első albumát a legendás Paul McCartney lemezcége adta ki.
41. Összesen 287 hazafutást ütött, ez a hetedik legtöbb a Yankees történetében.
42. Az 1996-os American League Championship Series legértékesebb játékosává választották.
43. Egyetlen csapata a New York Yankees volt.
44. 2002-ben posztja legjobb ütőjének választották és megkapta a Silver Slugger díjat.
45. Újabb top 10-es helyezés a csapatrangsorban: 1366 pontszerzésével hatodik helyen áll.
46. Az American League legtöbbet szándékosan sétáltatott játékosa lett 1999-ben, 17 intentional walk-kal.
47. 2000-ben egyetlen védelmi hibája sem volt, 100%-os védelmi rátával vezette a ligát.
48. Paul O'Neill-al együtt mindketten grand slam-et vágtak 1999. szeptember 14.-én, ez volt a csapat történetében a negyedik ilyen alkalom, hogy két játékos is grand salamit üt egy meccsen.
49. 1995-ben 428 kiejtést csinált meg az outfield-en, amivel ligaelső volt.
50. Karrierje során 18-szor ütött több hazafutást egy meccsen.
51. 1994-1996 között végig ő szerezte a legtöbb pontot a csapatban.
Nem, nem elírás. A jelenlegi edzőnk, Joe Girardi anno többek közt a Yankees elkapója volt, részben ő mentorálta Jorge Posadát. Már csak ezért is hálásak lehetünk neki, de a nem túl jó ütőnek és lassú futónak számító Girardi mással is észrevetette magát azért a nálunk töltött évek alatt.
Az előzőleg taglalt 1996-os World Series számomra különleges jelentőséggel bír. Ez volt az első döntő, amit már követni tudtam, hála a kábeltévé áldásos közreműködésének. Habár már a '90-es évek első felében elkezdődött az építkezés, az utolsó nagy Jenki Dinasztia első komoly fegyverténye volt ez a döntő, "ezer" év után először sikerült bajnokságot nyerni, ráadásul már-már vesztett helyzetből fordítva meg a párharcot. Új hősök születtek, a sokat bizonyított veteránok mellett ifjú harcosok tették le névjegyüket, de az egyik legfontosabb nagy pillanat igazán váratlan helyről érkezett: Joe Girardi ütőjéről.
1996. október 26. WORLD SERIES 6. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. Atlanta Braves
A Jorge Posada előtti években a Yankees első számú elkapója Joe volt. Épp a '96-os szezon előtt igazoltuk őt a szabadügynök piacról, mert Mike Stanley lelépett, Jim Leyritz pedig nem volt stabil kezdő szinten. Girardi karrierjét ezidáig a National League-ben töltötte (Cubs és Rockies) és egy kemény, a dobókkal jól összedolgozni tudó, tehetséges védőjátékosként volt elkönyvelve. Addigi számaihoz képest erős évet hozott össze ütésben nálunk, de a nagy döntőben nem találta önmagát - a hatodik meccsig.
A széria sztárja - érthető módon - Leyritz volt addigra, aki a negyedik meccs hősies egyenlítő hazafutása után rögtön Andy Pettitte elképesztő nullázós teljesítményét keccsölte. Girardi viszont a döntőben még találat nélkül, 0/8-cal vágott neki a mérkőzésnek.
A Nemzeti Liga akkori legjobb dobója, Greg Maddux kezdett a Bravesben, a Yankeest pedig Jimmy Key képviselte. Az első kettő játszma eseménytelenül zajlott, a harmadikat azonban Paul O'Neill nyitotta egy duplával. Mariano Duncan kiesett, de O'Neill átért ebből a hármas bázisra, a lehetőség adott volt Girardinak.
Maddux és Joe még csapattársak voltak a Cubsban, tehát jól ismerhették egymást. Lévén az elkapónk nem jelentett nagy power-veszélyt, a középkülsős védő, Marquis Grissom a szokásos pozíciójánál jóval beljebb húzódott. Az első dobás magasan középre érkezett, Joe pedig nem teketóriázott: HATALMAS TRIPLÁT VÁGOTT GRISSOM MÖGÉ A FALHOZ!
Paulie simán bekocogott, Joe G pedig meg sem állt a hármasig. RBI tripla, Girarditól Madduxről?! Álom lehet, nem valóság. Ez a tripla annyira feltüzelte a Yankees támadósorát - és valószínűleg annyira megdöbbentette az atlantai dobót -, hogy Jeter rögtön utána behozta Girardit egy találttal, ellopta a kettest, Bernie Williams ütéséből pedig be is ért. Szinte a semmiből építettünk fel 3-0-ás előnyt.
A Braves aztán visszakapaszkodott, a meccs végére feljöttek egy pontra, de a döntő legértékesebb játékosának választott John Wetteland megállította a rohamot. YANKEES GYŐZELEM! BAJNOKCSAPAT!
Bár nem Girardi volt a legfényesebb csillag az 1996-os bajnokcsapatban, de október 26.-án minden Yankees rajongó a szívébe zárta őt. Joe ezzel a triplájával a rájátszás nem várt hőseinek egyike lett.
___
A következő nagy pillanat megmutatja, hogy aki tökéletes, az másnaposan is tökéletes.
Akár így van, akár nem, aki emlékszik még röpke négy évvel ezelőtt a Yankees csapatára és szezonjára az tudja, hogy mekkorákat szörnyülködtünk akkoriban azon a szezonon. Meg persze kacagtunk is sokat, utólag pedig tényleg csak a kacagás maradt. Az idő mindent megszépít.
A mai napig vakarom a fejem, hogy az a szedett-vedett társaság hogyan volt képes 85 győzelmet összekalimpálni - ez eggyel több, mint az tavalyi W-szám, az akkori és a mostani csapat élvezhetőségi faktora mégis összehasonlíthatatlan.
Néhány jellegzetes meccsre és mozzanatra azonban mindenképp érdemes visszaemlékezni a 2013-as szezonból. Maradjon meg itt az örökkévalóságnak, akár szórakoztató anekdotaként, akár rossz példaként, melyet nem szabad követni az elkövetkezendő Jenki-generációknak.
Opening Day - A szezon első meccse
Stílszerűen április elsején kezdtük meg a szezont, épp a Red Sox ellen. Lévén már a tavaszi edzőtáborban megtizedelték a csapatot az sérülések, ezért egészen fantasztikus kezdőcsapattal álltunk ki. Brett Gardner ütött elsőnek, amivel még nem is volt gond, utána azonban - az akkor még messze nem all-star szinten játszó - Eduardo Nunez következett. Kevin Youkilis, Vernon Wells és Ben Francisco voltak a lineup szíve, Jayson Nix pedig a kezdő hármas védőnk. Nem meglepő módon az eredmény 8-2 lett, nem nekünk.
"A" triplajáték
Április 12.-én az Orioles ellen a Yankees bemutatta minden idők egyik legőrültebb triplajátékát.
A labda útja Machado ütőjéről a következő volt: Canó -> Nix -> Youkilis -> Nix -> Youkilis -> Overbay -> Canó. Ilyen egyszerű, na! Kedvenc rádiós kommentátorunknak, John Sterlingnek fogalma nem volt róla, hogy mi történik. (Ő az mlb.com-os videó linken hallható, a youtube-oson csak a YES/My9 kommentálás hallható.)
Első helyen a Yankees!
Igen, amennyire esélytelennek tűnt a Yankees a szezon előtt, annyira meglepett mindenkit azzal, hogy május elején a Royals elleni győzelemmel megkaparintotta az első helyet a csoportjában. Travis Hafner, Overbay és Wells is nagyon erősen kezdték a szezont, ugyanakkor Youkilis ekkor már sérült listán volt és Chris Nelson (!) volt a kezdő hármasunk.
Amikor Lyle Overbay volt a jobbkülsősünk
Merthogy ilyen is volt ám! Mark Teixeira visszatérésével Overbay elvileg kiszorult volna a kezdőből. Nem 2013-ban! Június 3.-án Overbay volt a Yankees kezdő jobb külső védője - életében nem játszott 1B-n kívül mást a nagyok között, de egyszer mindent el kell kezdeni. Négy meccset játszott jobb oldalt, mielőtt Tex újból lesérült volna. Ovie így visszatérhetett a jól megszokott egyes bázis mellé.
A Murderer's Row 2013-as változata
A Függetlenség Napja minden idők talán legnagyobb Yankee-csapatfelállását hozta el. Következzenek a hősök nevei, ahogyan a lineup card-on szerepelt:
Ichiro Suzuki CF (Ő persze egy legenda, de ekkor már túl volt a karrierje csúcsán... bőven.)
Zoilo Almonte LF
Robinson Canó 2B (Ő az egyetlen, aki kilóg a sorból, nyilván ütés nélkül zárta a meccset.)
Travis Hafner DH
Vernon Wells RF
Lyle Overbay 1B
Luis Cruz SS (Hola Cochitooo!)
Alberto Gonzales 3B (Tegye fel a kezét, aki emlékszik még rá!)
Austin Romine C
A végeredmény? Yankees 9-5 Twins. Valahol lent az Ördög felkacagott.
Július 8 - TRAVIS ISHIKAWA
Travis Ishikawa (nem létező) tündöklése és (azonnali) bukása egy nap alatt végbement. A Yankees eddigre már negyedik helyre csúszott az AL Keleti csoportjában, de ez csalóka, lévén mindössze 5 meccs volt a hátrányunk az első helyezett mögött. Valamiért a csapatvezetés úgy érezte, hogy a waivers-listáról mindenképp be kell húznunk Travis Ishikawát. Hetedikén felkaptuk, ő pedig másnap már egyes védőként kezdett is. Mindössze kettő ütéshez állás jutott neki, két strike out után beállt helyette Overbay, aki ütött egy home runt. Ishikawát nem elég, hogy a hazai nézők kifütyülték, meccs után a csapat azonnal kitette a szűrét. Travis Ishikawa - sosem feledünk!
Alex Rodriguez visszatérése
A-Rod ekkor még javában benne volt a szteroidbotrányban. Egy ideje már játszott, viszont folyamatosan mentek a tárgyalások és a pletykák, ami nem tett jót sem neki, sem a csapat hangulatának. Egy szép augusztusi napon azonban gúnyos mosolyt csalt az arcunkra Alex.
Miután Ryan Dumpster-nek aljas módon többszöri próbálkozás után sikerült megdobni Rodriguezt, a bíró nem vágta ki őt a meccsről, hanem dobhatott tovább. Alex azonban gyönyörűen állt bosszút. A következő ütéshez állásból vágott egy hazafutást Dempster-ről, majd a végletekig hergelte a bostoni közönséget azzal, hogy a helyi hős, az idén visszavonuló Yankee-killer David Ortiz home run ünneplését imitálva lépett a home plate-re.
A-Rod végül 3 találattal zárta a meccset és szerzett 2 RBI-t is, a Yankees pedig heroikus győzelmet aratott a rivális otthonában 9-6-ra.
Amikor Vernon Wells ellopta a home-ot
A White Sox ellen szeptember harmadikán Vernon Wells egy dupla lopás keretében ellopta a home plate-et. Egy találat és egy védelmi hiba során kettesre keveredett Wells, majd Nunez is egy hibából (nyilván) került bázisra - Wells pedig hármasra. A többi pedig történelem.
A valaha volt legnagyobb baseballmeccs
A dátum szeptember 29. A szezon utolsó meccse. A két csapat a Yankees és az Astros. Előbbi nem jutott be a rájátszásba, utóbbi pedig 110 vereséggel állt. Mindketten úgy játszottak, mintha nem lenne holnap, mintha csak a World Series hetedik meccse lenne ez, harcoltak a végsőkig ... és tovább is.
Egy tökéletesen jelentéktelen mérkőzésen, szinte pontok nélkül, dögunalomba fulladva "küzdött" egymással a két csapat, a Houston vezetést szerzett még az elsőben, amire csak a nyolcadikban jött a Jenki válasz. És aztán a csend. Tizennégy (14!!!) inning-ig kellett várni, hogy történjen valami. Emlékszem, olyan érzés volt, mintha az örök szenvedés tüzébe kerültem volna és ennek a nyamvadt meccsnek soha sem lenne vége.
De lássuk néhány pontban, hogy mi is történt!
- A Yankees kezdődobója David Huff volt, leadoff ütője pedig Eduardo Nunez. Csak a szokásos 2013-as dolgok.
- Vernon Wells a szezont nagyon erősen kezdte, május 16 után viszont .199/.243/.253-as ütési statsort hozott. A szeptember különösen mostohán bánt vele, ekkor .160/.222/.180-nal tett hozzá a csapathoz. Köszi Vernon! A meccs tökéletes befejezése volt Wells szezonjának, laza 0/6-os mutatóval zárt.
- A másik ilyen Travis Hafner volt. Ő az első hónapban hasított, hogy aztán totálisan leeresszen. Májustól a szezon végéig .163/.251/.281-es számokat mutatott fel ütésben. Wowie! Ezen kívül is kalandos volt Hafner szezonja: előbb meghúzódott a válla, majd ő is feliratkozhatott a leghülyébb baseball sérülések listára. Történt ugyanis, hogy meccs közben Travis elvonult az "Alázó" (The Humbler) nevű dobógéphez párat suhintani, ami olyan jól sikerült, hogy egy saját lábára ütött labdától megsérült és azonnal le kellett cserélni. Július 26-tól nem is játszott, csak erre az utolsó csodameccsre aktiváltuk őt a sérült listáról. Megérte: 0/4-gyel, egy strike outtal zárt, valamint kétszer megdobták. Ez volt karrierje utolsó meccse.
- A "Hé, te is voltál Jenki?" díj egyik várományosa, Mark Reynolds törte meg végül a csendet a 14. inningben egy leadoff home runnal. Reynolds miután körbefutott a bázisokon, el is hagyta a stadiont, lévén rohannia kellett a reptérre, hogy elcsípje a gépét. Az érzés, amit keresünk: hála! Köszönjük Mark! A következő szezont már a Brewersben játszotta.
- A mérkőzés 3 óra 52 perces volt, de ennél sokkal, sokkal többnek tűnt. Tényleg mintha soha nem akart volna véget érni. Ennél szenvedősebb Yanks győzelmet még szerintem sosem láttam. A végeredmény 5-1 lett, azaz Reynolds homerje után még 3 pontot berámoltunk az utolsó játékrészben.
Az Astros ezzel zsinórban tizenötödik vereségét könyvelhette el, amire az 1899-es szezon óta nem volt példa (akkor a Cleveland Spiders ajándékozta meg a rajongóit egy ilyen sorozattal).
Mindkét csapat szezonjának méltó zárása volt ez a meccs.
---
Ez tehát a dicsőséges 2013-as szezon krónikája. Így visszagondolva, könnyen lehet, hogy a Yankees illusztris történetének legviccesebb szezonja volt. Bár akkor csak sírtunk rajta, maximum kínunkban nevettünk. A cikkben pedig még ki sem tértem az olyan nevekre, mint Brent Lillibridge, Brennan Boesch vagy Cesar Cabral.
Hiába volt az utolsó hétig versenyben a csapat a rájátszásért, egyszerűen fájt nézni a meccseiket. 2016-ban legalább a fiatalok vittek valami kis színt a szezonunk második felébe és hiába végeztünk kevesebb győzelemmel, mint a legendás 2013-as Yankees, ég és föld volt a két csapat.
